Lassan két hét telt el azóta, hogy a Fidesz-kormány 2010 óta először szenvedett látványos vereséget az Országgyűlésben, és a miniszterelnök kifejezett akarata ellenére sem sikerült átvinnie az érvénytelen népszavazás kapcsán megalkotott Alaptörvény-módosítást. Ideje hát mérleget vonnunk, és elemeznünk: mi következik most a hazai politikai színtéren? Valóban Vona Gábor és a Jobbik került nyeregbe, vagy éppen ellenkezőleg, továbbra is minden a Fidesz kezére játszik? Hogy közelebb kerüljünk a válaszadáshoz, tisztáznunk kell néhány lényeges különbséget taktikai és stratégiai érdekek között.

Taktikai szinten a politikát konkrét, aktuális ügyek uralják. Amelyik párt saját ügyet tud kreálni, és azzal folyamatos jelenléthez jut a médiában (azaz: megjelenik a választó nappalijában), az megteremti önmagának a taktikázás lehetőségét, és pozicionálni tudja magát a politikai térben.

A Jobbik nagyjából 2015 nyara óta nem volt képes hasonlóra. A Fidesz az egyre súlyosabb migrációs válság közepette gyakorlatilag elszívta a levegőt a radikálisok elől: a kormánypárt hangosabban, erősebben fogalmazta meg az ő üzeneteiket, és mivel egy konkrét válság esetén mindig a cselekvés lehetőségével felvértezett politikai szereplő térfelén pattog a labda - ha egy kormány meg tudja oldani a krízist, de legalábbis képes a hatékony cselekvés látszatát kelteni, akkor nyert ügye van - nem is igazán látszott, mihez tudna kezdeni a jobboldali ellenzék. Vona Gábor pártja az elmúlt másfél évben ügybirtoklási szempontból lényegében eltűnt a politikai palettáról, és elindult a marginalizálódás útján.

Így állt a Jobbik a migrációs válság előtt... - Forrás: Ipsos

Ahhoz, hogy egy ilyen folyamatot meg lehessen fordítani, a Jobbiknak kockáztatnia kellett. Nem pusztán taktikai szempontból (új napi ügyek felvetésével, a népszavazási kampányban elfoglalt pozícióval), hanem stratégiai értelemben is.

A letelepedési kötvények több értelmezési szinten is tökéletes választásnak bizonyultak ezen szembenállás szimbolizálására. Egyrészt a kérdés taktikai szinten, önálló ügyként is megállja a helyét, másrészt lehetőséget ad arra, hogy a Jobbik egy radikális erőhöz méltóan végre egyértelműen keményebb álláspontot tudjon képviselni, mint a Fidesz. Harmadszor (és ez talán a legfontosabb): kiváló alkalom arra, hogy a Jobbik egyúttal ott is támadja a kormánypártokat, ahol az a legjobban fáj nekik - korrupciós ügyeik felől.

Kérdés, vajon mit nyert Vona azzal, hogy előrefelé menekült az utóbbi időszak kínos csendje után. Kezdjük a legegyértelműbb következménnyel: a Jobbik újra a napi politikai diskurzus része. Sőt, megkerülhetetlen része, a kormány fő ellenlábasa, az első olyan politikai erő 2010 óta, amelyik egy érdemi és nagyon is fontos (stratégiai!) kérdésben képes volt - minimum időleges - meghátrálására kényszeríteni Orbán Viktort. Ebből két dolog is következik: egyrészt a Jobbik végre valahára az ellenzéki szavazók szemében is saját, a Fidesztől markánsan különböző identitást kapott, másrészt a választási időszak felé fordulva egyre inkább jóval potensebb kihívónak néz ki, mint az újra személyi kérdésekben elmerülő baloldali ellenfelek.

A Jobbik stratégiai váltása egyúttal a centrális erőtér kibillenését is eredményezheti: ha marad a felállás, és Vona tartósan berendezkedik az Orbán elleni napi harcra, az könnyen egy esetleges ellenzéki előválasztás eljelentéktelendését is eredményezheti, ami hosszú távon kifuthat odáig, hogy a választásokra fordulva kétszereplőssé válik a politikai harc. Ha rövid/középtávú stratégiai célt szeretnénk keresni a Jobbik háza táján, akkor egyértelműen ezt kell észrevennünk: Vona elsődleges feladata a választási kampányig hátralévő időben, hogy önmagát és pártját a Fidesz egyetlen szóba jöhető alternatívájaként építse fel. A Jobbik minden egyes további taktikai lépését abból a szempontból kell majd értékelnünk, segíti-e ezt a célt, avagy sem.

Ezzel együtt kár lenne tagadni, hogy a stratégiai kockázatvállalás veszélyekkel is jár a Jobbikra nézve. Ezek közül a legfontosabb kétségtelenül az, hogyan reagál a pártot eddig a felszínen tartó radikális hátország arra, hogy egy számukra bizonyítottan kiemelkedően fontos kérdésben saját képviselőik torpedózták meg a hatékony fellépés lehetőségét. Nem véletlen, hogy a Fidesz kríziskommunikációja a kezdettől fogva a hazaárulózásra épült: a kormánypárti stratégák megpróbálták azonnal a Jobbik alapját képező cölöpöket kiverni a párt alól - egyelőre úgy tűnik, kevés sikerrel.

A Fidesz által ezzel párhuzamosan beindított médiahadjárat szintén komoly veszélyt jelent a Jobbikra nézve. A párt ezzel ugyanis végleg elveszítette kvázi biztonságos helyét a kormánypárti sajtóbirodalomban, sőt, hosszú távon kell arra berendezkednie, hogy hárítsa az - olykor nagyon mélyre csúszó - ütéseket. Ez merőben más pozíció, mint az eddigi, jobb esetben agyonhallgatott párté, nem véletlen, hogy nem is megy könnyen az átállás: ezt bizonyítja Vona feleségének nyílt levele is, ami taktikai szempontból kifejezetten naiv és rossz lépésnek bizonyult. Ugyanakkor azzal, hogy Vona reagál a nyilvánvalóan komolytalan felvetésekre, nem hibázik: amíg áldozatnak mutatkozik, tovább erősíti kihívói státuszát.

A Jobbik stratégiája viszont nem szabad, hogy itt megálljon: a pártnak arra kell törekednie, hogy beemelje a magyar közegbe a nemzetközi politikai színtér közelmúltjának (amerikai elnökválasztás, Brexit, osztrák elnökválasztás, spanyol kormányválság) tapasztalásait. A jócskán meghaladott jobb-bal felosztás helyett a Jobbik lehet az első hazai párt, amely egyértelműen radikális elitellenesnek határozza meg önmagát: ezzel egyrészt kellő távolságra taszítja el magától az ország politikai életében 27 éve tevékeny szerepet játszó Fideszt, másrészt módot találhat arra is, hogy a kormánypártokat összemossa a levitézlett baloldali ellenzék pártjaival. Ennek köszönhetően a Jobbik úgy válhatna szalonképessé, és a modern reformok (oktatás, egészségügy, társadalmi mobilitás, gazdasági- és sajtószabadság) kvázi néppárti szószólójával, hogy közben nem szakad el radikális önképétől sem - csak épp újradefiniálja azt.

A Fidesz mindezt természetesen nem fogja ölbe tett kézzel nézni (taktikai szinten mindenképp bukás a népszavazás és az Alaptörvény-módosítás sikertelensége, ugyanakkor ne feledjük: ezzel a migrációs téma megoldatlan maradt, s mint ilyen, továbbra is a Fidesz rendelkezésére áll, mint tematizációs eszköz), ugyanakkor látni kell, egyelőre nem is a kormánypártok legyőzése a tét. A Jobbiknak az elkövetkezendő fél évben egyetlen dolgot kell bizonyítania: azt, hogy a miniszterelnök kihívója egyedül Vona Gábor, senki más. Ehhez elég részsikereket aratni a Fidesz felett - pl. azzal, hogy lenyúlják tőlük az Alaptörvény-módosításuk szövegét, egyetlen mondattal kiegészítik, és újra beterjesztik a Ház elé -, és elérni, hogy a kormánypárti média a baloldal helyett csak és kizárólag a Jobbikra lőjön.

Ha ugyanis volt valamilyen tényleges tanulsága a népszavazási kampánynak, akkor az mindenképpen az, hogy a Fidesz új médiaportfóliója hajlamos túlzásokba esni. A túlzás pedig kontraproduktív...